Anyaként el tudom képzelni,
milyen leírhatatlanul nehéz hosszú időre és sok-sok km-re elbúcsúzni a gyermekünktől, még ha felnőtt is lett időközben.
És testvérként, hogy milyen semmihez sem fogható űr keletkezik, ha a szokásosnál messzebb kerül a tesó…
Illetve nem, nem tudom.
Csak annyit sejtek, hogy a világon nincs az a tudat, az az emlék vagy bármi varázsütés-jótanács,
ami ezt megkönnyítené.
Legfeljebb az agyunk számára,
de a szív más tészta.
Mégis remélem, hogy ha csak egy-egy lassabb sóhaj erejéig is, képes lesz egy halk mosolyni enyhülést adni ez az összetartozást kifejezni hivatott rózsakvarc lélek-kapocs.
Kívánom, hogy teljesüljön mindaz,
amiért ezt a nehéz lépést vállalták.
