Szombat délelőtti idill. A gyerekek játszanak, Apa vigyáz rájuk (1 és 3 évesek), én meg főzöm az ebédet.
A Nagyfiúnk eltűnik szem elől, már másfél perce (!), és túl nagy a csend. Apa utána megy a hálóba, ahová besakkoztuk a kis műhelyasztalkámat is.
Hallgatom a konyhából… Szívleállás, újralégzés. A Nagyfiúnk a széken áll, a támlával az asztalnak dőlve, szerencsére az ágyban megakadt a szék kereke, ez mentette meg a hatalmas eséstől.
Apa kérdezi:
-Fiam, mit keresel te ott fent?
A válaszra nem voltam felkészülve. Tagoltan építi fel a mondatokat még, úgyhogy a kellő hatásszünet is megvolt:
-Karkötőt…szeretnék…készíteni… Anyának!
Könnyekig hatódás: pipa,
veszélyes ejnyebejnye hegyibeszéd: sztornó.
Odafészkeltünk a nagyágyra, elé tettem az ásványokat és kiválasztotta a köveket.
Berill, amazonit, labradorit, achátok, kígyóbőrjáspis, festett kvarc, szinter jáde.
Délután, amíg aludt, előkészítettem az alapot és együtt megfűztük. Kértem engedélyt némi dizájn kiegészítésre.
A legkülönlegesebb, legbátrabb, legodaadóbb szívvel készült ékszer,
íme:
Sohadesoha nem felejtem el a kis hangját, ahogy azt a mondatot kimondta. ?
Köszönöm, Kincsem, csodaszép lett! ?
